Nem hiábavaló a bizonyságtétel

Ilonka néni egy kicsi faluban élt. Nyolcvanhét éves volt. Néhány évvel ezelőtt eltört a forgója, ezért csak járókerettel tudott járni. Sok megpróbáltatás érte már az életben. Hét gyermeke közül hármat eltemetett. Öregen és magányosan éldegélt házában. Lányai naponként elmentek hozzá, vittek ebédet s megmosdatták. De nem bántak vele szeretettel, teher volt számukra az édesanyjuk. Néhányszor meg is ütötték őt. Sok fájdalom érte már az asszonyt, keserűség volt a szivében.

A 15 éves Anna hetente 1 - szer, pénteken meglátogatta. A Bibliából olvasott fel neki. Ilyenkor egy - egy igeszakaszt magyarázott. Az Úr Jézus Krisztus kegyelméről és szeretetéről beszélt. Arról, hogy az Ő vére megtisztit minden bűntől és békességet ad. A lány szeretettel és örömmel beszélgetett vele. Az asszony elmesélte az életét és mindazt, ami naponta vele történt. Minden alkalommal, amikor a lány elment tőle, a könnyei folytak, úgy integetett neki. Mégis úgy tűnt, hogy nincs semmi eredménye a bizonyságtételnek. Anna újra - meg újra elmondta, hogy az Krisztus Jézus meghalt érte is és hófehérre megmossa drága vérével az ő szivét is. De mindig ott volt a szomorúság az asszonyban és azt gondolta, Isten őt nem szereti. Egyszer Anna nem olvasott neki a Bibliából, úgy akart elmenni. Akkor az idős asszony megszólalt: Hát most nem lesz Szentirás?

Döbbenet! Ilonka néni várta az Isten szavát és örömmel hallgatta. Ezért hát soha sem hiábavaló, amikor vallást teszünk az Úr Jézusról! Nem tudjuk, hogy kit érint meg. "Hiszen Isten igéje élő és ható, élesebb minden két élű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az izületek és a velők szétválásáig és megitéli a sziv gondolatait és szándékait." Zsidók 4, 12
Adj az Úr, hogy minél többen, újra meg újra vallást tegyünk a Belé vetett hitünkről! Ne szégyelljük a hitünket. Mert a reménység nem szégyenit meg!